A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.”
Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval.
Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés.

Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.”
Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak.
Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé.

Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.

A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.

Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.”

Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember.

Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár.

Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte.

A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.

Ha hörcsög, akkor bunda

A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat.

Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója.

Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáitDr.WilhelmSándor.
Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”

A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet.

Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját.