Szalacs

Szalacs község Románia északnyugati, Bihar megyének pedig az északi részén helyezkedik el, Szatmár megye szomszédságában. A 470 26’ északi szélességi kör és a 210 55’ keleti hosszúsági kör találkozásánál fekszik. Hét település határolja: keleten Szilágypér, délen Magyarkéc, délnyugaton Érbogyoszló, nyugaton Ottomány, északnyugaton Gálospetri, északon Érvasad és Érendréd. Földrajzilag az Érmellék nevű tájegységhez tartozik.

Közigazgatásilag 1956-tól hozzátartozik Ottomány falu, amely korábban Értarcsához tartozott. A kommunizmus utolsó éveiben Albis és Érbogyoszló is Szalacshoz tartozott. Gépkocsival az  Érmihályfalvát Margittával összekötő 191 F jelzésű műútról lehet megközelíteni az Ottományból kivezető -es számú megyei úton. A vasúthálózat sajnos elkerülte. A település a Szilágyságból eredő Ér patak (ma már csatorna) baloldali teraszán épült. Délen a Berettyó-menti dombok, északon pedig az Ér-csatorna fogják közre. Ősidők óta meghatározó szerepe volt e földrajzi tényezőknek a település életében.

 Az újkori térképekről megállapíthatjuk, hogy Szalacstól kezdve, ahol az Ér a megyébe lépett, egészen Félegyházáig, illetve a Berettyóig, széles mocsársáv húzódott. A leírások is állandóan hangsúlyozzák, hogy a falvakat nehezen járható mocsarak veszik körül. Ez a mocsaras táj szabta meg az Érmellék ökológiai sajátosságait hosszú évszázadokon keresztül. Az egykori buja növényzetű erdők emlékét ma már csak a települések dűlő-nevei őrzik. A nádasok, mocsarak századunk közepéig fennmaradtak. 1967-ben kezdik el a lecsapolási munkálatokat, melynek eredményeként több tízezer hektárnyi terület vált megművelhetővé.

A települést délen dombok (Szalacs – Székelyhídi dombvidék), északon pedig az Ér egykori mocsaras, lápos világa fogta közre. A vörös agyaggal fedett dombok kiválóan alkalmasak voltak szőlőtermesztésre is. S hogy a szalacsi emberek mennyire osztották — osztják ma is — az ókori bölcsességet, miszerint borban az igazság, mi sem bizonyítja jobban, mint a domboldalba vájt, nagy gonddal épített és karbantartott pincesorok, melyek napjainkban megközelítőleg 970 pincéből állnak.

 A nádasok kitűnő búvóhelyként szolgálhattak a betolakodókkal szemben. A halászoknak, vadászoknak, gyékényfonóknak pedig a megélhetést jelentették. A természeti környezet az építkezésre is kihatott. Szikla, kő ezen a területen nem található, a fa is drága volt. Téglát, zsindelyt csak a templomok építéséhez használtak. Ezért itt a házakat és a melléképületeket sárból, döngölt földből, nádból, vesszőből, vályogból emelték.

Magát a települést 1215-ben említi a Váradi Regestrum Zolos formában. A helynév szláv eredetű és sólerakodó helyet jelent. Ez arra enged következtetni, hogy a honfoglaló magyarság már talált itt valamilyen szláv települést, legalább annyi lakossal, amennyi a falu nevét és a sókereskedelemben játszott szerepét képes volt átörökíteni.

A középkori Szalacs életében fontos szerepet játszott a só, amint az a település elnevezéséből is látszik (sólerakodóhely). Már a legrégibb időktől erre vitt az észak-erdélyi sókereskedelem útja.

A só a középkor csaknem egyetlen általánosan használt ételízesítője és tartósítószere. Nélkülözhetetlensége miatt egyike a legfontosabb kereskedelmi árucikkeknek. A középkori államháztartásban a nyers kősó, mint fizetési eszköz is nagy szerepet játszott.